A természetfotózásról az embernek elsőként az jut eszébe, hogy messze kell gyalogolni nehéz felszereléssel, aztán a vadregényes táj közepén üldögélve jó pár órát még várakozni is kell, míg végre megjelenik a várva várt alany. Ez persze az esetek nagy többségében többé-kevésbé igaz is lehet, de ezekért a most következő képekért csak a lépcsőházban kellett lesétálni.
Ha azt mondom, fekete rigó, akkor lényegében mindenki tudja, miről beszélek - a 6 évesektől a 100 évesekig. Köszönhető ez egyrészt annak, hogy rengeteg példány él Magyarországon, másrészt pedig annak, hogy ők vannak leginkább a szemünk előtt, mert kiválóan alkalmazkodtak az emberek közelségéhez - mivel például a lakótelepek közelében kevesebb ragadozó él, és a táplálékforrás is gazdagabb.
A házunk előtt is lakik egy pár, akik szorgalmasan gyűjtik az ételt szinte egész nap - emellett pedig az éneket is lelkesen fújják már egészen korán reggeltől naplemente utánig. Régóta figyelem már őket, de eddig - úgy mint mindenki más - egyszerűen elsétáltam mellettük. A fekete rigóknál a hím teljesen fekete, míg a tojó és a fiatalabb példányok barnás színűek.
Konkrétan három métert sétáltam a háztól, letelepedtem és vártam, körülbelül két perccel később pedig megjelent az első példány, egy tojó, szájában tetemes (elnézést) táplálékkal:
Amikor lehajol a fűben, szinte teljesen eltűnik, aztán hirtelen felpattan, ugrál és fut egy kicsit és újra elmerül a zöldben. Mutatom hímmel:
És egy kicsit jobban látszó tojóval is:
Aki itt már azért felfigyelt a kattogásra:
Aztán a napot pont kitakarta a nagy házak összessége, a hím meg persze pont ekkor kezdett el érdeklődni irántam és jött közelebb, szóval a fények nem szépek egyáltalán, de azért gondoltam egy fotót megér:
Valószínűleg ő is tudta, hogy a fények nem a legjobbak és ezért kevésbé volt lelkes a fotózástól és hamar arrébb repült, a tojó viszont a következő körben még érdeklődőbb lett és körülbelül 2 méterre tőlem állt meg:
Sőt, a végén, a lemenő nap fényében még a fekete rigó egyik sokkal ritkább rokona, egy léprigó is megmutatta magát, akit életemben először sikerült lencsevégre kapnom (ironikusan majdnem "otthonról"):
Talán fontos lehet és idetartozik: elég könnyű fekete rigó fiókákkal találkozni, mert még mielőtt repülni tudnának, kiugrálnak a fészekből. Ha tehát látunk egy barnás kis rigót, aki nem repül el előlünk, akkor semmiképp ne sajnáljuk meg és vigyük haza, mert többet ártunk, mint gondolnánk. A hangjelzések alapján a szülők simán megtalálják a fiókát és gondozzák, amíg teljesen fel nem nő.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.