Ahogy már megírtam a hétvégén direkt ölyveket indultam fotózni, a foglalkozás pedig elérte a célját. Sétáltam vissza az autómhoz, amit egy földutas leágazás szélén hagytam, természetesen ahogy lenni szokott, már beültem, magam mellé támasztottam a fényképezőgépet és indultam... Volna...
Aztán a földúton megláttam egy porfürdőző pacsirtát, és gondoltam azért bármennyire ölyveket jöttem fotózni, egy ilyen lehetőséget inkább nem hagynék ki. Újra a Rambó-gepárd ötvözetű lopakodásomhoz folyamodtam, ami annyira jól sikerült, hogy lényegében a húsz méteres körzetben még a lepkéket is elijesztettem (sajnos a 105 kilóm alatt még a meglehetősen vékony ágak is nagyot roppannak...). Viszont ennek is megvolt az előnye, mert a szemem sarkából négy fekete-fehér-narancs árnyat láttam fellibbenni.
Hoppá.
Kísértetiesen hasonlítottak a Gábor kertjében látott madarakhoz - valószínűleg azért, mert ők is búbosbankák voltak.
Most egy kicsit jobban sikerült az osonás még a lepkék is egy helyben vártak:
Aztán megláttam az egyik bankát, aki szúrós tekintettel méregetett egy távolabbi bokorról:
Aztán gyorsan megértettem a vendégszeretet hiányát, mert az egyik fiatal példány három méterre ült tőlem a földön:
Pont akkor sikerült tehát megzavarnom körülöttem minden élőlényt a "lopakodásommal", amikor a banka vadászni tanította a gyerekeket. Az egyikük pedig megpróbálta ágnak tettetni magát - nem túl sikeresen. Hasonlóan ügyesen bújt el, mint ahogy én próbáltam becserkészni a pacsirtát... Viszont meglepő módon még akkor sem repült el, amikor egy kicsit közelebb kúsztam:
Kezdett gyanússá válni a dolog, úgyhogy még egy lépést tettem felé, de semmi, meg sem rezzent:
Tényleg nagyon óvatosan még egy kicsit közelebb férkőztem, de ezt már magam sem akartam elhinni:
Még a kertben lévő fészeknél sem tudtam ennyire közel menni hozzájuk, nem hogy a "vadonban". Mindenesetre nem akartam sem a madarat a kelleténél jobban stresszelni, sem a családi békét megbontani, úgyhogy ugyanolyan óvatosan, ahogy felé közelítettem, szépen el is sétáltam az autóig. Elképesztő, ahogy a véletlenek az ember kezére tudnak játszani. Lopakodni még tanulnom kell - vagy mégsem?!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.