Nem úgy van mostanában időm fotózni, ahogy szeretném - így hát amikor csak tehetem, megragadom az alkalmat és kimegyek valamelyik bejáratott helyemre. A legutóbbi fotózáson nem pont úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna - szerencsére...
Bizony, szerencsére, mert így is elképesztő élményekben volt részem. Mint azt legutóbb is írtam, igyekszem egyrészt változatossá tenni a fotózásokat, és olyan mentalitással elindulni itthonról, hogy bármi lesz is, annak nagyon fogok örülni - ha fotók nélkül jövök haza, akkor a kint eltöltött időnek, ha pedig akár csak egy kép is lesz a memóriakártyán, az csak annál jobb.
Madarászni indultam, nyakamban a távcsővel meg a nagy teleobjektívvel, de valahogy nem voltunk egymásra hangolva a madarakkal, mert hiába túráztam másfél órát, még egy galamb sem repült el felettem. Így aztán fentről, szépen fokozatosan, egyre lejjebb kezdtem el nézelődni, gyorsan felcsavartam a makróobjektívet és megálltam egy mezőn.
Nem meglepő módon hamar találkoztam Magyarország leggyakoribb nappali lepkéjével, a répalepkével (vagy a kis káposztalepkével).
Komótosan repkedett a virágok között, majd a felkelő Nap fényében sütkérezett:
Aztán hamar elterelte a figyelmemet egy sokkal színesebb lepke, a nappali pávaszem. Ő talán a legismertebb hazai lepkefaj, ami nem csoda, hiszen egészen elképesztő mintázata semmivel nem összetéveszthető. Itt épp az egyik kedvenc pihenőhelyén, egy bogáncson sikerült lefotóznom:
Nagy szerencsémre alig pár méterre pihent ez a kis szénalepke az úttól. A tavasztól őszig látható faj az egyik kedvencem, egyszerű, de mégis különleges - legalábbis számomra:
Miközben a kis szénalepkékhez próbáltam minél közelebb férkőzni megjelent a színen a tényleges kedvencem, a boglárka is. Nála jobban kinéző lepke nincs és kész:
Próbáltam megosztani a figyelmemet, aminek az lett az eredménye, hogy még egy szénalepkés fotó sikerült, aztán mintha a föld nyelte volna el őket, hirtelen mind eltűnt a közelemből:
Szerencsére megtanultam már, hogy a legváratlanabb pillanatokban fordul a szerencse, és az autóhoz vezető úton egy magányos fa levelein megpillantottam ezt a sáfrányszínű kéneslepkét. Életemben először láttam, nagy öröm volt, hogy sikerült lefotózni:
Csak hogy keretbe foglaljam a fotózást, az autó mellett még egy répalepke tűnt fel, aki épp nektárt szürcsölt. Imádom a hangulatát ennek az utolsó képnek.
Tudom, hogy említettem már, hogy sokszor érdemes megállni, közelebb hajolni, és rácsodálkozni, hogy mennyi izgalmat rejt a természet. Engem mindig elkápráztat...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.