Ben Boda Photography

Régen terveztem már egy fotózós napot, korán keléssel, időben helyszínre éréssel és a többivel - ez hellyel-közzel szombaton össze is jött. Már hat órakor a Duna-parton köröztem - és szerencsére nem voltam egyedül. 

Ahogy a Nap felkel, a seregélyek óriási csapatokba verődve, heves kiáltozás közben kutatják a fű között megbújó rovarokat, hernyókat és bármi mást, amit meg tudnak enni. Ráadásul szeretik halmozni az élvezeteket és egy csomó hernyót-bogarat a csőrükbe tömnek, így ni:  

Itt van pár közelebbi kép is, mert bár távolról feketének tűnnek, a fényben hamar megmutatkozik a színváltós tollazatuk, ami a rózsaszínes lilától a zöldes-sárgáig ezerféle árnyalatban játszik. Ezen az elsőn ráadásul pont pislogás közben, elég ijesztően:

Aztán nyitott szemmel is:

Ha már a Duna-parton voltam, megnéztem a kis öblöt is, mert régóta "vadászom" egy ott élő jégmadárra, akit eddig egyetlenegyszer sikerült lefotózni - sajnos az a kép sem lett a legjobb. Most sem jött elő, viszont egy szürke gém óriási zsivajjal becsobbant a vízbe. Majdnem egy méter magas madarak, elképesztő 170 centis szárnyfesztávolsággal - és így is csak 1,5-2 kiló. Számomra hihetetlen, hogy egy ekkora élőlény ennyire könnyű. Mindenesetre gémeket fotózni jó, mivel naponta félkiló élelmet elfogyasztanak, így általában akció közben lehet őket elkapni. Nekem szombaton ellenfényben ez volt a legtöbb, amit ki tudtam hozni a helyzetből:

Még viszonylag korán volt, és szerettem volna megnézni a gyurgyalagokat, akik a szokásos szántóföldemen találtak fészkelőhelyet, ezért miután a gém arrébb állt, én is követtem a példáját.

Ahogy kiértem a szántóra, a betonútról lefordulva körülbelül tíz métert kellett mennem, máris ott kandikált ki egy bokor tetejéből a helyi zorró, a tövisszúró gébics. Nézett:

előre:

balra:

és persze jobbra is:

Két méterre tőle megjelentek a nap fénypontjai, akikért kilátogattam, a gyurgyalagok. Ők azok a színes madarak, akik május elején jönnek csak vissza hozzánk és tipikusan löszfalba fúrt üregben fészkelnek - és akiket garantáltan nem kever össze senki más madárral. Egy-két méter mélyre is beássák a tojásaikat (sajnos a siklók ellen például ez is kevés...) és a fészkek körül vadásznak. A régi neve, a méhészmadár nem véletlen, ugyanis nagyrészt darazsakat és méheket fogyasztanak, persze, ha épp más repülő rovar kerül az útjába, azt sem veti meg. 

Még soha nem sikerült repülés közben lencsevégre kapnom őket, szerencsére ma ezt is kipipálhattam a listáról, mert az első három kép, ami elkészült ez lett:

A mai kedvencem:

Talán itt látszik a legjobban a fekete csík, ami a csőr vonalát viszi tovább a fején - mint egy sportautó csíkozása:

Innentől nagyjából biztos volt, hogy érdemes volt korán felkelni. Aztán ez a megállapítás tovább erősödött bennem, mert hamarosan más megvilágításban is bemutatkozott a gébics (igaz, ez esetben egy idősebbnek tűnő példány): 

Aztán megjelentek az észvesztő sebességgel közlekedő fecskék, akik szintén vadásztak és akikről körülbelül 250 képet készítettem. 247 azóta már nincs meg, mert vagy a madár nem volt rajta, vagy élesség. Mindenesetre három elfogadható azért született. Ez az első különösen tetszik:

Szárny le:

Szárny fel:

Amikor már elindultam hazafelé az út melletti cölöp tetején süttette magát ez az ölyv, amit egy arra haladó autó zavart fel a reggeli mélázásból. Bár a Nap nem a jó oldalon volt, de azért amikor csak lehet, szívesen csinálok képet ölyvekről, sugárzik róluk valamiféle elegancia és ellentmondást nem tűrő attitűd. Bármilyen helyzetben brutál jól néznek ki szerintem:

Pár hete figyelek már egy hirdetést, egy régi objektívet. Egy 500mm-es Pentacon teleobjektív, ami pár évtizeddel ezelőtt egy elég nagyágyú volt, sőt, méretét meg súlyát tekintve a mai napig az. Csupa fém és üveg, nulla elektronikával. Szóval fent volt már egy ideje, ráadásul az eladót ismerem is, vettem már tőle fotós cuccokat, és az ár is elég csalogató volt, úgyhogy elmotoroztunk Érdre "megnézni". 

Azért idézőjelben, mert ilyen esetben igazából mindig az a sorsdöntő, hogy elindul-e az ember vagy sem. Ha igen, akkor már lényegében el is tűnt a vételár a pénztárcából - én pedig elindultam.

Lényeg a lényeg, délután újra el kellett mennem fotózni, hogy kipróbáljam az új behemótot. Több mint félméter hosszú, 3,5 kilós vasdarab, amit ha véletlenül leejtenék, inkább a padlót félteném. Kimentem újra a földekre és bár annyira gazdag délutánom nem volt, mint ahogy a délelőtt alakult, azért akadt ez-az a hálóba.

Kezdésként például ez a cigánycsuk, aki egy kis kápolna szélén nézett felfelé erőteljesen:

Megmondom őszintén, hogy viszonylag erősnek gondoltam magam, egészen addig amíg nem kellett az 500-as Pentacon-t 3 másodpercnél tovább kézben tartani. Ráadásul, mivel manuális az egész objektív, így nem csak tartani kell, hanem tartás közben kézzel fókuszálni is, ami azért nem annyira egyszerű - még állvánnyal sem. (Kis update: egy nappal később olyan fájdalmak vannak a kezemben, amit utoljára nem is tudom, mikor éreztem, a Pentacon még a nem létező izmokat is megdolgozta...)

Csak próbaképp beálltam a gyurgyalagok fészkének közelébe, hátha arra vetődnek. Jó ideig nem volt semmi mozgás, aztán megjelent egy újabb seregély, és mint kiderült ők is ugyanott fészkelnek, csak egy alacsony fán. Egy kép sikerült, az sem a legjobban, de azért az látszik, hogy egy ekkora teleobjektív milyen gyönyörűen tudja elmosni a hátteret (mindenféle utólagos szerkesztés nélkül):

Mivel tényleg semmi mozgás nem volt, ezért összecsomagoltam, beültem az autóba és már épp kifordultam volna a földútról, amikor egy elég erőteljes hang jelezte, hogy a mellettem lévő fa azért nem teljesen üres. A hang pedig hozzá tartozott:

Aztán egy perccel később még egy páran csatlakoztak a kórushoz:

Bár összességében talán 5 órát voltam kint fotózni, így is egy teljes napra elég anyaggal jöttem haza. A gyurgyalagokról készült képek pedig külön megérték - még sosem találkoztam velük ilyen közelről, a repülős képek meg tényleg bakancslistásak voltak.