Ben Boda Photography

Minden egyes alkalommal úgy indulok el fotózni otthonról, mint egy kisfiú, aki épp indul a szüleivel a játékboltba megvenni a régóta vágyott játékot. Fénysebességgel futnak át a lehetséges történések az agyamon: hátha sikerül az áhított koncepciót megvalósítani, vagy lefotózni valami olyat, amit eddig nem - de igazából az is elég, ha két órát kikapcsolhatok. Bár csak néhány kilométerre vagyok otthonról, a problémáktól, stressztől és minden mástól messze kerülök. Ezer meg egy alkalommal ültem már a Duna-parton, és ugyanennyiszer barangoltam már be a szokásos helyeket - mégsem tudom megunni soha.

És szerencsére valahogy nagyon-nagyon kevés alkalommal van úgy, hogy üres memóriakártyával térnék haza. Még a múlt héten ugrottam le a partra, mert azelőtt egy kis kócsagot (itt a nagyobbik és jóval elterjedtebb rokonáról volt már szó) láttam vadászni a sekélyesben. Akkor nem sikerült lefotózni, de gondoltam hátha megtetszett neki a hely és visszatér. Óriási viharfelhők gyülekeztek, de úgy voltam vele, hogy az első esőcseppekig nem hátrálok, beültem hát egy sziklára, felállítottam az állványt és vártam. 

Körülbelül három percet ültem, amikor a semmiből pont előttem landolt a kis fehér vadász. 

Nem mondhatnám, hogy vesztegette az idejét, mert lényegében egy perccel később már egy hallal a csőrében állt büszkén.

A tőkés récék csoportját láthatóan teljesen hidegen hagyta a kócsag, aki ugyanolyan energikusan folytatta a vadászatot. Jól látszik a képen, hogy bár a réce és a kócsag természetesen egészen eltérő, de a méretük szinte megegyezik.

Egészen elképesztő, ahogy meredten figyeli a halak mozgását a víz alatt, aztán ha kell, akkor a szárnyai segítségével veti a prédák után magát.

A nyíltabb vízről aztán a sekélyes felé vette az irányt, de a hatékonysága nem csökkent: úgy fogta a halakat, mintha zsinóron húzta volna őket.

Dörgött és fújt a szél, de esőcseppek még mindig nem jöttek, úgyhogy a saját magamnak tett ígéret szerint továbbra is mozdulatlanul ültem, a kis kócsag pedig meghálálta a türelmemet, mert ahelyett, hogy távolabb ment volna, egyre közelebb jött.

Koncentrált. Sokáig. Hosszan.

Aztán a másodperc tört része alatt csapott le.

Egy másodperccel később pedig már tehetetlenül ficánkolt a hal a kócsag csőrében.

És nem volt kérdés, hogy mi lesz a történet vége: egy levegőbe dobás és egyben lenyelés.

Egy jó esetben félkilós madár esetében egészen sokkoló látni, hogy húsz perc alatt mennyi halat tud elfogyasztani. És még hol volt a vége... Megállíthatatlanul ment tovább a kócsag. A recept ugyanaz volt, mint korábban:

Elkapás:

Ficánkolás:

Levegőbe feldobás és egyben lenyelés:

Kezdtem sajnálni a halakat, mert úgy tűnt, hogy a mészárlásnak sosem lesz vége. Máris jött a következő. Itt már olyan sebesség volt, hogy a folyamatokat sem volt időm lefotózni. Csak az elkapás és a lenyelés fért bele:

Nem túlzok, ez volt körülbelül a hetedik hal, amit húsz perc alatt elfogyasztott a kócsag, mivel nem mindegyik vadászatot sikerült megörökíteni. Lényegében nem tudott hibázni a fehér vadász. Nézzétek, komolyan, már nem is kommentálom:

Nem számított, hogy a sekély, part menti vizekben kutatott, vagy kijjebb, a nyílt területeken, mindenhol sikert aratott: 

Aztán a vadász megpihent, iszonyatos mennyiség elfogyasztása után. Nem tartom magam rossz evőnek, de esélyem sem lett volna a kócsaggal szemben egy halevő versenyen. Így néz ki egy jóllakott kócsag:

És még a tollait is megvillantotta:

Aztán megjöttek az első cseppek, én meg saját magamnak szót fogadva az autóba ültem. Otthon aztán órákon keresztül válogattam a képeket, igyekeztem tényleg kidobni mindegyiket, ami valamiért nem tetszett, de még így is bőven száz kép felett maradt az, amit megtartottam. Elképesztő volt látni a vadászatot, és azt, hogy mennyire sikeres volt a kis kócsag. Az biztos, hogy azon az estén még a vihar sem tudta elvenni a jó kedvét, már ha el tudott repülni az öbölből ennyire teli hassal...