Bántón süvített a szél a fülem mellett hosszú perceken keresztül, de nem bántam. Ez volt a maszk, ami mögé bújtam. Aztán hirtelen szélcsend. Mozdulatlanná dermedtem, a szívdobogásom is élesen kivehető volt a puszta kísérteties csendjében. Öt méterre, ha lehetett.

Hajnalban keltem, aludni amúgy sem tudtam az allergia miatt, úgyhogy gondoltam megragadom a lehetőséget és sétálok egyet a hűvös napfelkeltében a mezőn. Vagy sokáig aludtak, vagy egyszerűen túljártak az eszemen, de egy varjú nem sok, annyit sem láttam, pedig már jó 45 perce jártam a határt. Állatok keresése közben nem annyira ajánlott hangosnak lenni. Tudtam ezt én is, de mégsem tehettem róla: velőt rázó tüsszentés tört rám szinte a semmiből - szerintem a környéken lakók azóta sem tudják, mire keltek fel szombat hajnalban. Ahogy körbenéztem, hogy mit ijesztettem el, egyszer csak egy alakra lettem figyelmes 2-300 méterre tőlem, bent a boglyas aljnövényzet közepén. Egy őz legelészett mindentől távol, bokrok mögé bújva.

Addig eléggé zavart az orkán erejű szél, de akkor úgy gondoltam, hogy a szél lesz az én belépőm az őzek világába ezen a reggelen. Szigorúan a széljárással szembe elindultam befelé, kissé srégen az őzhöz képest. Kinéztem egy nagy bokrot, és igyekeztem úgy navigálni a szúrós, tapadós, tüskés növények között, hogy a bokor mindig közöttem és az őz között legyen.

Bántón süvített a szél a fülem mellett hosszú perceken keresztül, de nem bántam. Ez volt a maszk, ami mögé bújtam. Aztán hirtelen szélcsend. Mozdulatlanná dermedtem, a szívdobogásom is élesen kivehető volt a puszta kísérteties csendjében. Öt méterre, ha lehetett.

Mint a kaméleon, egyik szememet rászegeztem, a másikkal pedig igyekeztem olyan ösvényt találni, ahol a legkevesebb hanggal tudok haladni. Nagy valószínűséggel az éjszakázó helyét találtam meg, mert körben letaposott fű volt. Elbújtam egy embermagasságú bokor mögé, és onnan kezdtem fotózni.

Azért megmondom őszintén, hogy a rejtőszín ebben az esetben (is) kivételesen jól működött. Néha csak a fülek mozgásából találtam meg újra a szememmel az őzet, ha esetleg elnéztem egy-egy pillanatra. Aztán felbátorodtam, és még közelebb kúsztam. Alig akartam elhinni, hogy nem vesz észre. Azért mégis 2 méter vagyok, több mint 100 kiló, oké, zöld kabátban és nadrágban voltam, de hihetetlen volt. Hallottam, ahogy harsognak a fogai alatt a növények:

Közben éreztem, hogy az allergia szeretne megtréfálni, de hihetetlen önuralommal és magamban elmorzsolt káromkodások tömkelegével sikerült elfojtani a tüsszentést. Ennek örömére az őz elindult felém:

Közben az egész táj ugyanolyan mozdulatlan és csendes maradt. Egyedül a fényképezőgép kattogása hangzott fel néha, de ez sem zavarta meg az őzet. A semmiből aztán neszezés, motoszkálás jobbról. Óvatosan elfordultam, és a szívem az addigi kényelmi 170-es pulzusról felugrott egy kellemes 300-asra. 

Egy bak, körülbelül 8-9 méterre tőlem ugyanolyan nyugodtan legelészett. Kedvem lett volna ott a helyszínen ketté szakadni, hogy mindkét példányt tudjam követni. Aztán maradtam a baknál, már csak azért is, mert elkezdett felém sétálni:

És közben falatozott is:

Még közelebb kúsztam, ő pedig mintha csak a gondolataimban olvasott volna, kilépett a növények közül:

Itt sajnos pont belógott egy bokor, úgyhogy fel kellett állnom az addigi guggolás helyett. Ez pedig már túlment a tűréshatáron. Mutatom a lebukásom sorozatát:

Egy hatalmas ugrás és máris a közeli dombtetőn volt a bak, aki azért még jó szokásához híven visszanézett:

Ez már a másik őznek is sok volt és óriási szökkenésekkel elillant:

Életem eddigi legnagyobb élménye volt, ami őzekhez köthető. Reggel nyolcra már otthon voltam, gőzölgő kávé mellett nézegettem a képeket és szinte hihetetlen volt, hogy egy órával korábban még a tüskés bokrok között kúszva, lélegzet visszafojtva figyeltem ezeket a csodás élőlényeket. Ráadásul mindezt az allergiának köszönhetem, mert ha nincs az az óriási tüsszentés, tán körül sem néztem volna...