Ben Boda Photography

Amikor az autópályán haladok, mindig azon gondolkozom, hogy bárcsak meg tudnék valahol állni ölyveket fotózni - akik a pályát övező kerítések tetejéről figyelik a történéseket. Nyilván erre semmi esély, mert a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a leállósávban keveregni nem feltétlenül jó dolog. Úgy tűnik azonban, hogy ha valamit nagyon szeretnénk, akkor a lehető legmeglepőbb szituációkban kapjuk meg az esélyt...

Késő is volt már egy kicsit, a felhők is takarták a napot, de azért még kiszaladtam a kedvenc helyeim egyikére, hátha látok őzeket a szántókon. Az eső is elkezdett csöpögni, ráadásul a fény is egyre romlott, aztán megláttam egy csodaszép ölyvet az út melletti földeken, de persze ő is látott, és mire úgy ahogy sikerült jó pozícióban megállnom, már repült is - tőlem lehetőleg minél távolabb.

Nem indult tehát túl fényesen a fotózás, kicsit elkedvtelenedve mentem befelé az úton, amikor egy nagy árny repült át az út felett. Mivel messze volt, és a fák árnyékában tényleg elég kevés volt már a fény, először azt hittem, hogy varjú, de aztán szép lassan körvonalazódott előttem egy hatalmas ölyv, aki az út szélén lakmározott. Teszteltem gyorsan az autón a fékeket és az ABS-t, félreálltam egy pillanat alatt, és bár egy picit megijedt egy elhaladó autótól az ölyv, de szerencsére csak a legközelebbi oszlopra repült:

Még a szaftos falat is ott lóg a csőréből. Kiemelném még a tökéletesen látható karmokat, amikkel azért még én sem szívesen találnám szemben magamat... Brehm: Az állatok világa című könyvében ír arról, hogy a sokak által (akkor még) kártékonynak megbélyegzett ölyv mennyi kártevőt pusztít - nem mellékesen a keresztes viperával (ami a könyv megjelenése óta fokozottan védett státuszba került) is élet-halál harcot vív, és általában győztesen kerül ki belőle. 

Mindenesetre a kedvem elég gyorsan a csodálatosba csapott át. Az őzes szántó előtt is megálltam, mert épp a fiatal fácánokat tanították be az idősebbek:

Aztán még az őzekkel is viszonylagos szerencsém volt, igaz, messziről, de azért egyet sikerült lencsevégre kapnom. Meg is lepett, hogy ennyire kimerészkedett a nyílt területre, és bár sokáig figyelt, de a szél pont felőle fújt, úgyhogy viszonylag sokáig néztük egymást, mielőtt úgy döntött, hogy inkább visszaindul a nagyobb biztonságot jelentő fás részre:

Játszogattam a gondolattal, hogy mi lenne, ha az ölyv még mindig ott lenne, ahol korábban találkoztunk. Aztán persze gyorsan el is hessegettem, mert mi az esélye, meg amúgy is, tuti elszáll, ráadásul az anyós ülésen kéne ülnöm ahhoz, hogy igazán gyorsan tudjak képet készíteni róla. Aztán közeledett a hely, és bár fény már tényleg nem sok volt, kirajzolódott előttem a hatalmas alak, pont ugyanott, az út mellett. Gyorsan lehúzódtam, de abban a pillanatban felröppent a madár, és átszállt az út másik oldalára, viszont meglepetésemre, amilyen gyorsan ment, olyan gyorsan vissza is jött, és egyáltalán nem zavarta, hogy tátott szájjal figyelem:

A bal profil után pedig készségesen mutatta a jobbat is:

Valamiért mindig libabőrös leszek, amikor a szemükbe nézek. Szerintem az egyik leggyönyörűbb ragadozó madár - nekem pedig óriási szerencsém volt, hogy ennyire közelről figyelhettem meg. Az utolsó két kép vágatlan, ami azt jelenti, hogy körülbelül 8-9 méter volt közöttünk - egészen elképesztő!