Na jó, a cím talán nem is annyira igaz - mindenesetre én még nem láttam cigánycsukot bogyót enni. Eddig... Az utolsó bejegyzés óta elmúlt, vagy stílszerűen inkább elrepült jó pár hónap. Voltak kisebb-nagyobb próbálkozások, de a veréb projekt parkolópályára került, és összességében a fotózás is egy picit háttérbe szorult. Olyannyira, hogy egy ponton elgondolkoztam, hogy egyáltalán minek van nekem három fényképezőgépem, meg temérdek objektívem és ki tudja mennyi kiegészítőm, ha hónapok óta ott porosodik minden a polcon. Még az is eszembe jutott, hogy ideje lenne kiárulni a felszerelés nagyrészét, de aztán októbertől kezdve újra el tudtam néha merülni a természetben és szerencsére újra rájöttem, hogy nehéz lenne ennél nyugtatóbb és érdekesebb hobbit találnom.

Van pár kedvenc fám az út szélén.

Októberben már tényleg nagyon zavart, hogy csak állnak a polcon a fotós cuccok és valahogy az az érzésem támadt, hogy érdemes lenne visszalátogatni A Kedvenc Fámhoz - ami igazából már csak egy elhalt, kiszáradt fa, de imádom, főként azért, mert korábban is kiváló fotókat sikerült itt készíteni, amik mind a mai napig élénken bennem élnek. Vagyis főleg azok az élmények, amik a fotózást kísérték. Szerencsére októberben sem csak én szerettem a mező szélén magányosan álló növényeket...

Úgy gondoltam, hogy a 2020-as év és a sok hónapos kihagyás utáni első posztként visszahozom a leges legelső, 2018 májusi bejegyzésem sztárjait, a cigánycsukokat. Ez a tojó körülbelül három méterre volt tőlem, amikor berepült az ágra - én is úgy meglepődtem, mint amit az ő arckifejezése mutat:

Hirtelen minden élmény és emlék előjött. Ugyanolyan izgatott voltam és ugyanannyira lenyűgözött ez a pár grammos apróság, mint az első alkalommal. Lélegzetvisszafojtva imádkoztam, hogy ne ijedjen meg a fényképezőgép kattogásától, meg sem mertem mozdulni a kamera mögött, csak igyekeztem elkapni a lehető legjobb pillanatokat. Mint például ezeket:

Aztán egy picit arrébb szállt a tojó, érdekes módon a párja viszont nem mutatta magát ezen a napon, pedig vártam, hogy jöjjön a szokásos táplálékkal való udvarlás. Szerencsére a cigánycsuk nem volt elesett típus és megoldotta magának az étkeztetést. Bár tudtam, hogy állati táplálék hiányában ráfanyalodik a bogyókra és magvakra is, de életemben először láttam, hogy ez valóban meg is történik: 

Aztán persze nem kellett sokat várni és visszaállt a világ a normál kerékvágásába:

Még néhány szögből engedett pár fotót a cigánycsuk tojó, aztán élénk énekkel kísérve odébbállt, hogy a mező másik szegletében tömje tovább a csőrét. Én meg jó pár száz képpel a kártyámon elégedetten vezettem haza - és látjátok, mindössze három hónappal később már el is jutottam addig, hogy megosszam az ott született fotókat :)

Edit: közben nálam jobban tájékozott hozzáértők szóltak, hogy ő egy rozsdás csuk - kijöttem a gyakorlatból, hiába...