A mai történet egy nagy köszönettel kezdődik - nem mindennapi dolog történt ugyanis. Néhány hete a napi hirdetés böngészésem közben rátaláltam egy régi vágyamra, egy gyönyörű objektívre, ami igazi természetfotós ínyencség - ennek megfelelően szabad szemmel, jó messziről is egészen tisztán kivehető összeget kértek érte. Azért csak nem hagyott nyugodni a dolog, és írtam egy szívhez szóló levelet az eladónak, hogy nem számítana-e be ezt-azt az én cuccaim közül. Jött a válasz, hogy ő már tulajdonképpen csak unokákat fotóz, szüksége nincs az én dolgaimra, de ha mégis összejönne a pénz, szeretettel vár. 

A pénz nem jött össze, de lett még egy ötletem, mégpedig, hogy kibérelem az objektívet, amíg nem tudja eladni. Leírtam a tervet, pár perc múlva pedig jött a válasz: menjek el érte, írunk egy kölcsönadási papírt és vihetem az objektívet - úgyis rég használták, még örül is neki Balázs, az eladó. Motorra pattantam tehát munka után és a zivatarfelhők szélén lavírozva Pest felé vettem az irányt. A helyszínre érve sem igazán hittem el, hogy valaki egy szinte tök ismeretlen embernek kölcsönad egy több százezres objektívet, csak úgy, de aztán kiderült, hogy Balázs (aki amúgy fizikus, és hihetetlenül jó fej, nem csak azért, mert kölcsönadta a lencsét) nem viccelt. Szóval pár hétig van nálam egy igazi nagy ágyú, én meg igyekszem kihasználni. Ja, és mindezért volt pofája kérni egy nagy kövér semmit...

Kedden már alig bírtam egy helyben ülni az irodában, menni akartam már nagyon az első tesztre - és ahogy az lenni szokott, munkaidő után már borult is az ég, mire az objektívet felvettem már szakadt az eső is, de szerencsére, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment a vihar.

Én meg ahogy kitisztult az ég, máris szúnyogoktól ölelve lent ültem egy nagy sziklán a Duna-parton, előttem az állvány, rajta a négy kiló körüli objektív - szerencsémre az objektív előtt pedig megjelent a nagy kócsag, és ezúttal igazi vadászlázban égett:

Dárdaként vetette előre a csőrét a vízben, és láthatóan elég jó teljesítményaránnyal tette mindezt, mert egy-két perc múlva már ficánkolt is az első hal a kócsag csőrében:

Egy kis halat a víz színéről kapott fel, aztán a levegőbe dobva nyelte le:

Én meg alig tudtam felvenni a földről az állam - egyrészt a madár, másrészt az objektív miatt. Persze nem minden az eszköz, de azért ez a sorozat a következő sikeres vadászatról nagyon meggyőző volt:

A színen aztán megjelent a szürke gém is, aki gyorsan a kócsag tudtára hozta, hogy ez az ő öble elsősorban, és villámgyorsan elüldözte a fehér madarat, majd szépen megállt a sekély részen és tollászkodni kezdett:

Sajnos ő nem vadászott ezúttal, de így is mindig nagy élmény ezeket a csodás vízi madarakat fotózni. A végére aztán még beúszott pár fiatal réce a képbe és itt is nagyon csillogott a kölcsönobjektív:

Azóta nagyon-nagyon nehezen teszem le az objektívet, és igyekszem minden adandó alkalommal kint lenni valahol. El sem tudom képzelni, hogy hogy fogom visszavinni Balázsnak - szerencsére egy kis időnk még van együtt...