Újabb néhány hetes elmaradást pótolnék - és egyben először szentelnék teljes posztot az etető egyik legaranyosabb madarának, az őszapónak. Decemberben sikerült először a közepébe csöppennem egy őszapó csapatnak - aztán azóta jó párszor találkoztunk, és mindig nagy öröm, ha sikerült ezeket az apróságokat lencsevégre kapni.
A sárga szemhéj
Ezek a 10 gramm körüli madarak egész Magyarországon elterjedtek, jó pár százezer fészkelő párra tehető az állományuk, sőt, védettek is - szóval elviekben nem olyan nehéz találkozni velük, de valamiért nekem jó ideig nem sikerült mostanában. December vége felé azonban leültem az etető környékére, ahol mindig van egy nagyjából negyedórás üresjárat, amíg minden addig ott táplálkozó hozzászokik ahhoz, hogy én és a kamera bekerültem a fák és bokrok közé, aztán szépen lassan, óvatosan visszatalálnak a magvak csábítására.
A nagy semmiből aztán óriási zsivajjal megérkezett egy csapat őszapó:
Nekem mindig a sárga szemhéj tetszett rajtuk a leginkább - persze a hatalmas faroktollak mellett. Mindig csapatban mozognak, tehát ahogy egy megjelent, gyors egymásutánban követte a többi is, úgyhogy nem egyszer fürtökben lógtak a kirakott cinkegolyókon.
Épp ezért nem olyan könnyű fotókat készíteni róluk, mert egyrészt hihetetlenül gyorsan ugrálnak ágról-ágra, aztán az eleségre, másrészt bár nem egyszer egy-két méterre tőlem ugrándoztak a fákon, a fényképezőgép kattogására azért eléggé felkapják a fejüket. Körülbelül így néznek felém, szúró szempárokkal:
És persze a félelem nem alaptalan: amikor ott ültem az etetőnél, egyszer csak a szemem sarkából egy sötét árnyat láttam egy közeli nagy fa ágaira szállni. Ő volt a karvaly, aki előszeretettel vadászik az etetőnél, hiszen pont ilyen apró madarakra specializálódott és itt teljesen biztos, hogy előbb-utóbb megjelennek a madarak, neki csak szép csendben várnia kell a megfelelő pillanatot. Az őszapók szerencséjére ezúttal félóra üldögélés után tovább állt, így viszont nekem sikerült megörökítenem egy teljes pompájában szétnyitott faroktollat (ami egyben talán az eddigi kedvenc őszapó fotóm is):
Amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan el is repülnek, hasonlóan nagy zsivajjal, a karvaly pedig nagy keveredést okozott még úgy is, hogy ezúttal csak átutazóban volt. Az a kis üresjárat, amíg újabb adag eleségért jönnek pont jól jött, hogy egy kicsit utánaolvassak az őszapóknak, akikről kiderült, hogy sokkal érdekesebbek, mint azt elsőre gondoltam volna.
Már a fészkük is izgalmas, hiszen egyrészt a mohától a pókfonalon keresztül a birkagyapjúig mindent használnak az építéshez, és aztán szinte teljesen lezárják, mindössze egy tollakkal fedett nyílás vezet be. Ráadásul ha valamilyen oknál fogva a költés meghiúsulna, akkor a párok besegítenek a közelben található őszapópár fiókáinak a felnevelésében. Azért ez nem rossz egy 10 grammos élőlénytől...
A nagy olvasást aztán újabb hangzavar szakította félbe, és ezúttal már a beszálló ágaknak kinézett fákra is jutott az őszapókból:
Ő még a "haját" is megvillantotta:
Így néz áhítattal a cinkegolyóra:
És az utolsó faágon állás repülés előtt:
Azóta még többen lettek, és szerencsére egészen jól hozzám szoktak már az etetőnél, úgyhogy lassan többet látom őket, mint a széncinkéket - és minden egyes alkalommal elcsodálkozom a sárga szemhéjakon.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.