Hetek óta próbálok közel kerülni egy dolmányos varjú családhoz, akik a Dunaparton élnek - de mindeddig bármilyen óvatosan közelítettem, kúsztam-másztam, fák mögött bujkáltam, semmivel nem tudtam túljárni az eszükön, és mielőtt képek születtek volna, mindannyian arrébb álltak.
A hét elején jégmadarat mentem fotózni - spoiler alert: most sem sikerült -, de annyira elviselhetetlen volt a szúnyogok támadása, hogy feladtam (bár, ahogy leültem a kövekre, beszállt a hozzám legközelebbi ágra, csak sajnos vagy én, vagy valami más azonnal el is ijesztette a jégmadarat). Gondoltam, hogy ha már így elindultam, csak nem megyek haza üres kézzel, úgyhogy elmentem egy bejáratott eperfámhoz énekeseket fotózni. A közelgő vihar miatt a fények sem voltak jók, a madarak meg nem akarták megmutatni magukat, úgyhogy tovább indultam.
Már nem is nagyon akartam megállni, de aztán az utolsó lehetőségnél mégis lekanyarodtam az útról, hátha felbukkan valami. Legnagyobb meglepetésemre - és ahogy az lenni szokott, a legváratlanabb pillanatban - a régóta vágyott dolmányos varjú família a köves úttól két méterre lakmározott éppen a fűben. Félreálltam, meg sem próbáltam kiszállni az autóból, mert tudtam, hogy azzal elijeszteném őket, átcsúsztam az anyósülésre és elkezdtem őket fotózni.
A dolmányos varjú nem közönség kedvenc: szemeteseket túr fel, fészkeket rabol ki, kárt okoz a mezőgazdaságban - egyszóval kevés jó tulajdonsága van elsőre. Másfelől viszont hihetetlenül okos, igazi alkalmazkodókirály, mert a hulladéktól kezdve, a dögökön át, rovarokat, kisemlősöket, puhatestűeket egyaránt szívesen fogyaszt - ráadásul kiválóan alkalmazkodott az emberi jelenléthez. Régóta a listámon volt tehát.
A fűben két szülő etette a fiatalokat, elég kontrasztos a különbség, könnyű megkülönböztetni őket (középen a szülő, körülötte a gyerekek):
Nem csak külső jegyek alapján, hanem mert a fiatalok egyfolytában követelőznek, tátott szájjal követik a szülőket, hogy azok bármit találnak, azonnal adják át:
Amikor már látod, hogy kezd sok lenni a követelőzés:
Nagyon érdekes volt látni, hogy hogyan fogyott el a türelem és intette meg végül a szülő a torkos gyereket: szó szerint a csőrére koppintott. Az is nagyon izgalmas volt, hogy a fiatal varjak szinte mindent megpróbáltak megenni: növényeket, magvakat, körülöttük repkedő rovarokat, lepkét:
A szülők is nagy gyűjtögetésben vannak, hogy mindenkinek jusson, de azért maradjon is valami (itt egy megtömött csőr látható):
Sőt, nem messze tőlük landolt egy barázdabillegető, mutatom:
Utána is elkezdett rohanni az egyik fiatal varjú, de a kis barázdabillegető gyorsaságával és mozgékonyságával esélye sem volt felvenni a versenyt.
Aztán a távolból harsogó károgást lehetett hallani, amire megmerevedett az egész család:
És a családfő hasonlóan erélyesen válaszolt a hívásra:
Majd egyedül is folytatta a koncertet:
Végül egy kicsit a vízhez repült, aztán a vízparti kitérő után sikerült csukott szemmel repülés közben is lencsevégre kapni:
A lemenő nap fényében néhány utolsó képet készítettem a földön hasalva csukott...:
És nyitott szemmel is:
Aztán mindenki ment a saját útjára. Óriási élmény volt ilyen közelről figyelni ezt a rettenetesen érdekes madarat és a családját. Hihetetlen, hogy mennyire ügyesen alkalmazkodott a körülményekhez - és szintén hihetetlen, hogy milyen türelemmel viseli a követelőző porontyok véget nem érő tátogását. Respect a varjú szülőknek - is!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
