Bár a telefonom szüntelenül jelezte, hogy zivatar érkezik, és rettenetes villámokat rajzolt a miniatűr égre, én azért rendíthetetlenül pakoltam tele a hátizsákomat és indultam el a Duna-partra - mert ugye a régi igazság szerint nem lesz vihar, mert "elszívja a Duna".
Csak hogy ezzel ne kelljen tovább foglalkozni: tényleg elszívta (legalábbis pont addig tartotta, amíg kellett). Szóval lementem a szokásos helyemre, és mivel a vízállás rettenetesen alacsony, ezért arra számítottam, hogy igen nagy élet lesz - azonban valószínűleg a rekkenő hőség miatt, minden élőlény igyekezett inkább az árnyékban maradni. Kivéve a fecskéket, akik fáradhatatlanul köröztek a víz fölött elképesztő sebességgel - na meg persze engem, aki próbálta őket fotózni. Mondjuk úgy, hogy nem túl nagy sikerrel. Egy kép azért egész jól összejött:
Emellett pedig született sok "majdnem" kép, ahol vagy az élesség nem volt a toppon, vagy a madár fordult épp rossz felé, vagy a fények nem úgy estek, hogy kellemes legyen a fotó. Mindenesetre számomra már ezért az egy képért megérte kattintgatnom. A fecskéket amúgy a szabadság madarának is hívják, mert nem lehet őket fogságban tartani, ha ez mégis megtörténik, akkor pedig nem szaporodnak tovább. Már írtam korábban, de azért leírom most is: lépést tartani ezekkel a 70 kilométeres sebességgel repülő apró madarakkal, akik ráadásul a másodperc törtrésze alatt változtatnak irányt nem könnyű. Fogalmazzunk így, finoman. Mindenesetre még egy röpkép azért összejött, félig nyitott csőrrel:
Aztán a nyitott csőr vonalán tovább haladva érkezett egy varjú is, aki az egyik partról a másikra repkedett - nem sikerült kiderítenem, hogy milyen küldetése volt, de valami nagyon fontos lehetett, ha a 34 fokos hőség sem riasztotta vissza:
Én mindenesetre nem bírtam tovább a beígért zivatar helyetti kánikulát és a tűző napot, úgyhogy repozícionáltam magam egy árnyékos helyre, ahol sirályok és récék halásztak a zavarosban. A récék fáradhatatlanul merültek, a sirályok pedig a magasból figyelték, hogy hol érdemes vadászni:
Aztán a semmiből egy apró mozgásra lettem figyelmes az iszapos-vizes részen épp előttem. Először azt hittem, hogy csak egy barázdabillegető keresgél az iszapban, de aztán belenéztem a keresőbe és megláttam, hogy végre mellém állt a szerencse és körülbelül húsz méterről követhettem végig a cankók életének egy kis szeletét.
Egészen pontosan billegetőcankók voltak, akik a Dunában kutattak táplálék után. Varázslatos, ahogy éles kiáltások közben a víz fölött néhány centire ritmikusan repülnek. Konkrétan kergették egymást körbe és körbe.
Sajnos érezték ők is, hogy túl közel azért nem kéne kerülni ahhoz a fura valamihez a parton, ahonnan kattanások hangja hallatszik, úgyhogy igazán ütős habitusfotó nem készült - mindenesetre a barázdabillegetővel sem lőttem mellé sokkal, mert ő is megjelent a cankók között:
Nagyon boldog voltam, mert:
a) sikerült elfogadható képet csinálnom egy teljes sebességgel repülő fecskéről
b) láttam cankót
c) fotóztam kergetőző cankókat repülés közben
d) pont került végre az objektív cserére, és sikerrel vizsgázott az új lencse, amivel egyelőre hihetetlenül elégedett vagyok.
Ja, és sikerült végre vízből épp felrepülő kis kócsagot is fotóznom - de azt csak legközelebb mutatom meg :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
