Majdnem három hétig nem fotóztam... Sajnos egy kicsit összesűrűsödtek a dolgok az utóbbi időben - programok, projektek, kötelezettségek, ráadásul a forróság miatt, ha volt is egy kis időm, kimozdulni nem volt túl sok kedvem. Azt is éreztem viszont, hogy a monitorok előtt ülést muszáj egy kicsit ellensúlyoznom - úgyhogy a hétvégén a Kiskunsági Nemzeti Parkban jártam...
Azzal a nem titkolt céllal mentem, hogy - tisztes távolból - fotózzam a bivalyokat, akikkel korábban már találkoztam érintőlegesen. A traktorok által kijárt úton épp a tankcsapda méretű gödröket kerülgettem, amikor két gödör között épp csak felpillantottam, és megláttam egy csodaszép ölyvet a villanypásztor póznáján ülni. Nem először találkoztunk itt, úgy látszik, ez az ő területe.
Bizalmatlanul követte az autót a szemével, azt pedig már csak itthon vettem észre, hogy ez a mező vadászainak lehetett a gyülekezőhelye, mert a szitakötők is ott pihentek a dróton.
Mindenesetre akikért jöttem, a távolban legeltek. Nem lettek kisebbek mióta találkoztunk:
Meglepetésemre aztán közelebb és közelebb jöttek:
Már elkezdtem gondolkozni, hogy vajon távolról is ennyire érdekes lehetek-e, de hamar kiderült, hogy nem miattam jöttek, hanem mert a fák között volt egy kényelmes, sáros fürdőhely:
És - csak úgy mint az embereknél - volt, aki bizony a "medencében" könnyített magán:
Ebből a harminc-negyven méteres közelségből látszott csak igazán, hogy mekkorák is ezek a bivalyok:
Tényleg nem szívesen lennék rosszban velük:
Szerencsére a bivalyok pont nyugodtan legelésztek, így jókor vettem észre, hogy a héja is épp vacsora után kutatott:
Nagy viharfelhők gyülekeztek közben a fejünk felett, de azért még egy fejdörzsöléses, szeretetteljes momentumot el tudtam csípni, mielőtt az első esőcseppek megjelentek volna.
Óriási élmény volt ezeket a bivalyokat figyelni. A nemzeti park egy természetvédelmi őrével beszélgettem, aki elmondta, hogy a bivalyok nincsenek emberhez szoktatva, ami óvatosságra ad okot, megközelíteni például semmiféleképpen nem érdemes őket, mert sokkal vadabbak, mint például a magyar tarka szarvasmarha. A szarvakat, a testfelépítést és a méreteket közelről látva pedig elmondhatom: nem is nagyon éreztem késztetést, hogy megsimogassam őket...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.