Óriási lemaradásban vagyok a történésekhez képest, de igyekszem ledolgozni a hátrányt. Több mint egy hónapja jártunk a Hortobágyon, ahol a régi álmomat megvalósítva végre testközelből láthattam a rétisast. Pontosabban volt, hogy egyszerre tizenhetet...

Írtam is, hogy az ölyvek fotózása után úgy éreztem, hogy elértem a csúcsra: szótlanul, arcomra fagyott bárgyú vigyorral vezettem hazáig a mínusz fokokban a Jászságból. Aztán egy nappal később úgy adódott, hogy jókor érdeklődtem jó helyen és az amúgy hetekre, sőt, hónapokra lefoglalt rétisas lesek közül megüresedett az egyik legjobb a Hortobágyon. Másnap hajnali kettő (!) után nem sokkal indultunk a hóval vastagon fedett autópályákon a 300 kilométeres útra - mondjuk úgy, hogy nem volt feltétlenül egyszerű. Hat előtt már a lesben ültünk és kémleltük a pusztát, nem sokkal később pedig meg is érkezett az első delikvens:

Az ölyvekhez szokott szemem el sem hitte a méreteket, hiszen ezek a madarak akár hét kilósak is lehetnek 240 centis szárnyfesztávval. Mutatom, ilyen a 240 centi kicsit hajlítva:

És ilyen kitárva:

Meg ilyen: 

Kapkodtuk a fejünket, mert minden irányból érkeztek a különböző korú és kinézetű sasok, meg persze az őket kísérő vetési és dolmányos varjak, szarkák, csókák, sőt, még egy holló is. Utóbbi nem egy szívbajos madár, gond nélkül tépkedte a sasok tollait, hogy lehetőséget teremtsen magának arra, hogy ő is egy pár falathoz jusson. Igaz, ezt a taktikát aztán a varjak is gond nélkül követték.

Persze, arra azért mindenki figyelt, hogy a felidegesített csúcsragadozók "ütőtávján" kívül maradjanak. Volt, akinek ez csak épp, hogy összejött:

Visszatérve a mai napi főszereplőnkre... Hamar óriási keveredés kezdődött, és egy pár pillanat alatt a kezdeti egy-két példányból tizensok lett.

Szerencsére a földbe süllyesztett, gémes kútból kialakított les egyáltalán nem feszélyezte a sasokat, így egy-két méterre tőlünk repkedtek a hatalmas madarak:

Óriási szerencsénk volt a körülményekkel is, hiszen hatalmas hó volt, sőt, aznap is esett még egy kevés kora délután, így számomra nagyon kedves képek készülhettek. Mivel válogatni is nagyon nehéz közülük, ezért az ölyvekhez hasonlóan tervezek további válogatást a képekből.

És akkor jöjjön a többi fotó.

Dominancia harc az egykedvű varjak között:

Kamerába nézés hátborzongató pillantással:

Könnyű, téli reggeli séta:

Ijesztő, félig csukott szemek:

Kiáltás a havas tájban:

Sasszemek:

Alacsonyan szálló nehézbombázó:

Újabb kiáltás:

Ugyanez emelvényen is:

Felborzolt tollak és karmok bemutatója:

Azok a karmok tényleg nem viccesek, még ilyen távolságból sem:

Kacsintás:

Másik szemmel is kacsintás:

Egy kerecsensólyom, aki a varjakat üldözte, hogy azok kiejtsék a csőrükből a már megszerzett falatokat - így könnyű vacsorához jutott a villámgyors vadász:

Szakadó hóban kitárt tollakkal:

Fordulás:

Egy morcos arcú csóka:

Landolás:

A szemek mindvégig a célon:

Egy kis nyelvvillantás:

Valahogy nehéz megunni ezeket az alacsonyan repülő pózokat:

Havas vetési varjú:

A les ablakát folyamatosan kopogtató, dölyfösen járó, nagyképű, hangos szarka:

Térdig hóban:

Érdeklődve figyelve:

Séta szárnysegédlettel (hátsó karom mérete?!):

Alig hittem el, amikor délután kiszedtek minket a lesből, hogy mi minden történt velünk abban a pár órában. Zavarba ejtő ilyen közelről látni ezeket a ragadozókat, akik tényleg a csúcson ülnek a képzeletbeli tápláléklánc rájuk eső részén. Csak remélem, hogy hamarosan újra láthatom őket...