Előre szólok: ki fog akadni a cukiságmérő - legalábbis az enyém elég gyorsan a maximumon volt, amikor május elején végre előbújtak a róka kölykök a kotorékból.
Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön az a nap, de azért így is a szántóföldről kapargattam össze az államat, amikor először megláttam a kölyköket a kotorék körül játszani - akkor még eltűntek, mire közelebb értem, de nem bántam, mert tudtam, hogy most már csak idő kérdése és jönni fog az a bizonyos alkalom...
Másnap hajnalban már a mezőn sétáltam a kotorék felé téli kabátban és bélelt nadrágban a metsző szélben, amikor egy nyílt területen megláttam a vadászó öreg rókát. Jó két-háromszáz méterre lehettünk, amikor egy pillanat alatt őrült rohanásba kezdett és pár másodperc alatt eltűnt a szemem elől - szerencsére nem a kotorék felé futott...
Ahogy a dombok takarásából kiértem, száz-kétszáz méterről csináltam egy fotót a kotorékról és ráközelítettem a fényképezőgépben:
A kotoréktól balra lévő fülek nagyon jó hírnek tűntek, úgyhogy következett a százméteres törpejárás fényképezőgépekkel, állvánnyal, táskával, kabátban, bakancsban - a végére már nem is értettem a negyedórával korábbi önmagamat, aki fázott...
Tisztes távolságban, egy beszögellésben hasra feküdtem és vártam, hogy a fűszálaknál is kisebb rókák olyan helyzetbe kerüljenek, ahol már lehet róluk fotót készíteni:
Bár alig egy-másfél hónaposak, de azért a hallásuk már most sem rossz - ez a kölyök egyből felém fordult a halk kattanások után.
Aztán egy picit bátrabb lettem és hasalásból féltérdre váltottam, mert gondoltam ilyen távolról úgysem vesznek észre. Rosszul gondoltam:
Ketten elkezdtek felém futni, míg egy harmadik hátulról figyelte az eseményeket:
Aztán inkább visszavonulót fújtak és a biztonságot jelentő kotorékról figyeltek:
Egyre több apró fül jelent meg:
Végül hat kölyök volt a legtöbb egyszerre előttem - bár az is lehet, hogy többen vannak, mert bevallom őszintén még nem ismerem fel őket arcról...
Ahogy egy kicsit megnyugodtak a nagy események közepette szép lassan egyre kevesebben maradtak kint:
Ők még azért továbbra is élénken figyeltek:
Úgyhogy visszaereszkedtem hasra, hogy ne ijesszem és zavarjam meg őket túlságosan:
Aztán törpejárásban elindultam visszafelé az úthoz, de a két bátor, akik az elején futottak felém, továbbra is szemmel tartott:
A dombról még visszafordultam és örömmel nyugtáztam, hogy a kölyök rókák világa visszaállt a normál kerékvágásba, a játék és felfedezés lett újra középpontban:
Egy nagyon rövid videót is csináltam, bár az állványt nem állítottam fel, óriási szél volt és a helyzetem sem volt túl stabil, de azért nézzétek meg, szuper cukik tényleg!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
geegee · http://eszakonelunk.blog.hu 2020.05.13. 14:17:28
Miért nem vittél valami pár kockányi kis húsfélét, odacsalogatni őket közelebbre.
.
Nincs vidámabb, mikor a ró télen vadászik, a méteres hóban: ugrik egyet, előre 30 centit, fölfelé meg három métert.Megszakadok rajtuk, ahányszor csak látom, sajnos csak természetfilmeken. :-)