Vadászó vízimadarakat fotózni az egyik legérdekesebb dolog - legalábbis szerintem. A szürke gém és sikló csatája után ezúttal egy nagy kócsaggal találkoztam ugyanazon a helyen - és tényleg, nézzétek meg az ötforintos hátulját, kócsag van rajta!
Már messziről, még az autóból kiszúrtam a vízben a kócsagot - nem túl nehéz, mert a tollazata... mondjuk úgy, hogy nem épp rejtőszínekben gazdag. Tudtam, hogy nem lesz könnyű közel kerülni, mert ő sem kedveli túlságosan a nézőközönséget vadászat közben. Persze, ahogy elindultam a partra a kövek között, azonnal berepült elém, körülbelül öt méterre és mozdulatlanná meredve nézte, ahogy mozdulatlanná merevedek.
A szempárbajból a madár jött ki győztesen, mert egy szúnyog a szemem közé szúrt és bár igyekeztem nagyon fegyelmezett lenni, ez megtört - persze a kócsag a mozdulat miatt azonnal arrébb repült jó pár métert, de így legalább kényelmesen el tudtam helyezkedni.
Mint kiderült, megérte a várakozás, mert hamarosan elragadta a vadászat héve és újból néhány méterre tőlem kutatott élelem után. Ekkor sikerült szinte portrézni ezt a csodálatos madarat:
Azt hiszem erre a nyakra már nyugodtan lehet mondani, hogy "s-nyak". Azért felhívnám a figyelmet arra a "gémes" nézésre is, kegyetlen! Amúgy a magyar természetvédelem címermadara, hiszen a 20. század elején sikkes volt a kócsagtollal díszített ruha, aminek hatására nagyon hamar nagyon rossz helyzetbe került a kócsag állomány - szerencsére kócsagőrök állításával sikerült megállítani a kipusztítással is fenyegető vadászatot.
Na, de visszatérve a szombati élményekhez... Egy egyméteres, hófehér tollú madárról van szó, akinek akár 170 centis szárnyfesztávolságához kemény 1 kilós súly párosul... Továbbra is hihetetlen, hogy mennyire "súlytalanok" ezek a nagy madarak.
Ez a kócsag a sekély vízben kutatott:
Aztán inkább kijött egy kicsit a partra, megmutatni a tollakat - amikért régen pusztították:
Elképesztően gyönyörű, főleg ebben a kontrasztos környezetben, a lemenő nap fénye szépen megvilágította a sötétebb háttér előtt - gyorsan le is rázta magáról a vizet, nehogy elrontsa az összképet:
A kis kócsagtól amúgy a legkönnyebben az ujjai színével lehet megkülönböztetni - az övé fekete, míg a kisebb verziónak sárgák az ujjai:
Bár így még sosem láttam vadászni, de repülve indult valami után a vízben, és nem is adta fel könnyen, ide-oda cikázott az áldozat után, de végül üres csőrrel állt a vízben:
A végén még egy picit közelebb repült, egy utolsó portréra, aztán más vadászterületek után nézett:
Ekkor jelentek meg a színen a kiskacsák, akik a kis öböl egy eldugott részén tanulták ki éppen a mesterséget néhány felnőttől - én meg nem nagyon akartam halálra rémíteni őket, úgyhogy csak a fák ágai közül készítettem egy képet az egyik gyanakvóan felém úszó fiatalról:
Bár alig voltam egy órát a parton, de varázslatos volt ilyen közelről figyelni ezt az elegáns, hófehér vadászt. Tudom, hogy mindig leírom, de tényleg rengeteg élménnyel gazdagodtam most is - bónuszként pedig ha lehet, még annál is több szúnyogcsípéssel. Remélem, hogy egyszer sikeres vadászat közben is sikerül lencsevégre kapni, és azt hiszem, ezt a kócsag még jobban reméli, mint én!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
