Az első komolyabb természetfotós élményem egy kis tisztáson lévő madáretetőhöz köthető. Egy régi 75-300-as objektívem volt, amit 20 ezer forintért vettem spórolt pénzből. Az autófókusz körülbelül olyan gyors volt, hogy a gomb megnyomása után nyugodtan fel lehetett tenni egy kávét, ami le is főtt addigra, mire az objektív fókuszt talált. Ráadásul a fókuszálás hangja is olyan volt, mintha egy jól megtermett ember kereplőzne az arcom előtt pár centire - nekem mégis olyan volt, mintha új univerzum nyílt volna előttem.
Szóval ezen a kis tisztáson évek óta etetik a madarakat, ráadásul mivel konkrétan a járda mellett van, ezért az emberek közelségét is sokkal jobban viselik az idejáró egyedek. Itt készültek a legelső fotóim, amiken egy apró pötty mutatta, hogy megpróbáltam egy cinegét vagy csuszkát lencsevégre kapni - kevés sikerrel. Mindenesetre motiváltak az itt készült képek, hogy olvassak, tanuljak, trükköket lessek el, technikákat próbáljak ki - aztán idővel lecseréljem azt az öreg 75-300-as objektívet.
Nem csoda tehát, hogy minden évben nagyon várom az őszt, amikor újra benépesedik a kis tisztás és a madáretetők környéke zajos piactérré változik. Nem volt ez másként idén sem. Van egy új projektem a parton, aminek az előkészületei folynak javában, épp ezért voltam lent, amikor eszembe jutott, hogy beugranék az etetőkhöz - mert bár az idő nagyszerű, de azért volt egy megérzésem, hogy a változatos magokkal teleszórt etetők környékén lesz mit fotózni.
Lényegében még meg sem álltam, máris mozdulatlanul néztünk egymás szemébe hosszan egy csuszkával, aki az egyik fatörzsön lógott épp:
Szerencsére nem érzett túl nagy fenyegetésnek, úgyhogy tovább repült a következő törzsre, aztán szemezgetett egy kicsit az etetőből, és ahogy megvoltak a legszebb magok messze szállt, hogy kényelmesen fogyassza el a reggelit.
Hát mit is mondhatnék... Van, akinek jól alakul a hidegre való felkészülési programja:
Nem véletlenül tűnik úgy, hogy hajlik az az ág...
Percekig figyeltem a hullámokban érkező madarakat. Szinte egyszerre jött meg a kék cinege, a barátcinege, a széncinege, a csuszka, sőt, a vörösbegy is, aztán pár percre eltűntek, és újra vissza. Az egyik ilyen szünetben, amikor épp távol voltak szemtelenül közel álltam azokhoz a fákhoz, ahova berepültek, mielőtt az etetőkhöz szálltak volna.
Szerencsémre nem tűnt fel nekik, hogy ilyen közel csaltam magam. Ez a széncinege például körülbelül 3,5 méterre volt:
Persze akadt olyan, aki azért sokáig méregetett, mielőtt úgy döntött volna, hogy megkockáztatja az etetőhöz repülést a napraforgó magokért:
És volt olyan is, aki bátran pózolt a kamerának perceken keresztül:
Ez a kiszögellés például nem csak a cinegék, de a csuszkák között is népszerű volt:
Hozzá kell tennem, hogy a fények egészen rosszak voltak, ráadásul a madarak is a tisztás legárnyékosabb részét preferálták. Ennek ellenére nagyon elégedett vagyok a kamera és az objektív teljesítményével is. Talán a hátterek nem mindig a legkellemesebbek, sok a belógó ág, de nekem kifejezetten tetszenek az elmosott őszi színek.
Ráadásul a részletek elég jól láthatóak. Azok a kis karmok pár milliméteresek lehetnek például:
Talán az egyik legszebb, legrészletgazdagabb csuszka fotóm lett ez a sorozat:
Az egyik legfélénkebb madár azért a fényképezőgép kattanására egyből felfigyelt ebből a közelségből és szigorúan méregetett pár másodpercig:
Aztán jött a nagy kedvencem, már ha egy 10 grammos madár esetében lehet bármire használni a "nagy" jelzőt. A barátcinege:
Aki amúgy gond nélkül zavarta el az etetőtől a széncinegéket, egyedül a csuszka jelenlétében várta ki szépen a sorát. Szerintem csodaszép a barna-fehér-fekete árnyalatokban játszó madár (főleg az őszi háttérben):
Nem mondanám túl bátornak, de azért olyan 4-5 méterre őt is sikerült becserkelni - a részletek itt is megkapóak:
Aztán természetesen megjelent az etetők réme, de ő már nem volt olyan bátor, mint a szárnyas társai. Ahogy meglátott, azonnal menekülőre fogta:
A következő két fotó körülbelül két másodperc alatt készült el. Megjött a barátcinege, aki azonnal tovább röppent az etető felé:
Szorosan a nyomában pedig ott volt a széncinege:
A végére pedig megint egy széncinege, itt is a háttér az, ami különlegessé teszi számomra a felvételt:
Nagyon nagy lelkierő kell ahhoz, hogy egy ilyen napon összecsukja az ember az állványt és elinduljon haza, de azért majdnem három órát így is kattintgattam megállás nélkül, egy helyben állva. Annyira vigyáztam, hogy mozdulatlan legyek és ne zavarjam a madarakat, hogy konkrétan majdnem orra estem, amikor elindultam, annyira elzsibbadtak a lábaim. Az viszont egészen biztos, hogy ősszel még kilátogatok, hiszen jönnek még a meggyvágók, fakopáncsok, szajkók, rigók, őszapók és, ha szerencsém van, akár karvalyt is láthatok... Alig várom a következő alkalmat!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.