Bántón süvített a szél a fülem mellett hosszú perceken keresztül, de nem bántam. Ez volt a maszk, ami mögé bújtam. Aztán hirtelen szélcsend. Mozdulatlanná dermedtem, a szívdobogásom is élesen kivehető volt a puszta kísérteties csendjében. Öt méterre, ha lehetett.
Nem úgy van mostanában időm fotózni, ahogy szeretném - így hát amikor csak tehetem, megragadom az alkalmat és kimegyek valamelyik bejáratott helyemre. A legutóbbi fotózáson nem pont úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna - szerencsére...
Majdnem három hétig nem fotóztam... Sajnos egy kicsit összesűrűsödtek a dolgok az utóbbi időben - programok, projektek, kötelezettségek, ráadásul a forróság miatt, ha volt is egy kis időm, kimozdulni nem volt túl sok kedvem. Azt is éreztem viszont, hogy a monitorok előtt ülést muszáj egy kicsit…
Nem vagyok szakértő, és nem is szeretném annak mutatni magam - de azért elég sok tudományos, megalapozott, tényekkel alátámasztott forrásból leszűrhető az, hogy nem halad túl jó irányba a világ még egy olyan laikusnak is, mint én. Itt például elég jól követhetőek a globális felmelegedés okozta…
Bár a telefonom szüntelenül jelezte, hogy zivatar érkezik, és rettenetes villámokat rajzolt a miniatűr égre, én azért rendíthetetlenül pakoltam tele a hátizsákomat és indultam el a Duna-partra - mert ugye a régi igazság szerint nem lesz vihar, mert "elszívja a Duna".
A természetfotózás egyik szépsége, hogy a fotóalanyok tárháza szinte kifogyhatatlan. Bárhova néz az ember, mindenhol élőlényeket lát - a kérdés csak az, hogy valóban látunk-e, vagy csak nézünk... Én hétvégén megpróbáltam kihívás elé állítani magamat és a szokásostól…
Mióta szarvasmarhákat legeltetnek a környéken, egészen elviselhetetlen a "légyhelyzet" a szántón: lényegében nem lehet egy métert sem megtenni anélkül, hogy tíz és száz közötti légy ne lepné el az embert. Legutóbb már a parkoló autót is belepték a legyek, úgyhogy…
Minden egyes alkalommal úgy indulok el fotózni otthonról, mint egy kisfiú, aki épp indul a szüleivel a játékboltba megvenni a régóta vágyott játékot. Fénysebességgel futnak át a lehetséges történések az agyamon: hátha sikerül az áhított koncepciót megvalósítani, vagy lefotózni valami olyat, amit…
Már sokszor bebizonyosodott, hogy a Kiskunsági Nemzeti Parkban egymásnak adják át a stafétabotot a fotóalanyok - a fattyúszerkők és bivalyok fotózása után tényleg egy métert sem kellett tennem, mert egyszerűen berepült elém öt méterre az egyik régi kedvencem, a gólyatöcs.
A vasárnap délutánom viszonylag szabad volt, valahogy gyorsan a kezembe került az ágyúcsőre emlékeztető kölcsönobjektív és hamar a Kiskunsági Nemzeti Park felé tartottam (hiszen ilyen, ilyen és ilyen élményekben volt részem legutóbb is).
A mai történet egy nagy köszönettel kezdődik - nem mindennapi dolog történt ugyanis. Néhány hete a napi hirdetés böngészésem közben rátaláltam egy régi vágyamra, egy gyönyörű objektívre, ami igazi természetfotós ínyencség - ennek megfelelően szabad szemmel, jó messziről…
Ahogy már megírtam a hétvégén direkt ölyveket indultam fotózni, a foglalkozás pedig elérte a célját. Sétáltam vissza az autómhoz, amit egy földutas leágazás szélén hagytam, természetesen ahogy lenni szokott, már beültem, magam mellé támasztottam a fényképezőgépet és…
Többször szerepelt már egerészölyv az oldalon (itt, itt és például itt is) néhány képen, és körülbelül ugyanennyiszer el is mondtam, hogy mennyire imádom őket figyelni - meg ha esély van rá, fotózni is. Mivel "régóta" nem jártam már kint a szántón, gondoltam megnézem, mi…
A Kiskunsági Nemzeti Park szinte kifogyhatatlan élményekkel gazdagított a legutóbbi túránk során. Írtam már a róka kölykökről és a gólyatöcsökről is - ezúttal pedig a szintén hihetetlenül izgalmas gulipánok következnek.
Az első impulzus, amiért el akartam kezdeni madarakat fotózni egy gólyatöcsről készült felvétel volt, amit egy magazinban láttam. Fekete-fehér tollazat, előrehajló piros láb egy nagy víz közepén a lemenő Nap fényében - annyira megragadott, hogy tényleg ennek köszönhetően kezdtem el beleásni magamat…
A természetfotózásról az embernek elsőként az jut eszébe, hogy messze kell gyalogolni nehéz felszereléssel, aztán a vadregényes táj közepén üldögélve jó pár órát még várakozni is kell, míg végre megjelenik a várva várt alany. Ez persze az esetek nagy többségében…
Vadászó vízimadarakat fotózni az egyik legérdekesebb dolog - legalábbis szerintem. A szürke gém és sikló csatája után ezúttal egy nagy kócsaggal találkoztam ugyanazon a helyen - és tényleg, nézzétek meg az ötforintos hátulját, kócsag van rajta!
Nem olyan régen a Kiskunsági Nemzeti Parkban jártunk és azóta próbálom megfogalmazni az ott látottakat, illetve az élményeket. Annyira sokszínű, élettel teli, csodálatos hely, hogy nagyon nehéz ezt pár sorban összefoglalni, még képekkel is, ráadásul annyi minden történt…
Újra az öbölben voltam a kis jégmadár után kutatva - de sajnos most sem jártam nagyobb sikerrel, mint eddig bármikor. Valamiért mindig akkor kezdenek történni a dolgok, amikor már épp elpakolnék és elindulnék haza. Most sem volt ez másképp: a kövek között óriási robajjal…
Már az autóból láttam a mezőn kimérten lépkedő, nagy, fehér madarat, ahogy a fűben kutat. Bár kisbaba épp nem volt nála, azért tudtam, hogy izgalmas délután lesz, mert vadászat közben még soha nem fotóztam fehér gólyát.
